Cantio de Stephano Rabi

Ó, hamar elmúló világnak öröme,
Ó, változás alá vettetett szerelme,
Rólam példát vehet az emberi elme,
Az jó szerencsének mely rövid élete!

Mint az szép liliom, úgy virágzom vala,
Mint az ékes páva, úgy sétálok vala,
Úgy éltem kedvemre, mint főember fia,
Szívemet fonnyasztó bánatom nem vala.

De íme, jaj, mire juta állapotom,
Szívemnek bánotját már ki nem mondhatom,
Káromat ily igen meg nem sirathatom,
Ó, szomorú óra gyászba merült napom!

Nemzetes vitézlő nagy Rabi Istvánnak,
Jó hírrel tündöklő szerelmes atyámnak,
Jaj, árvája löttem, elfolyt élte annak,
Az kit Isten után tarték gyámolomnak.

Egyik árvaságom – sárvári rabságom,
Az másik peniglen atyámtóúl válásom,
Keserűségemet ezek után várom,
Így kettős bánotban újul meg fájdalmam.

Sárvár rabja voltam testem sebeivel,
Három esztendeig súlyos vas pöngéssel,
Lendvai kűfal is tovább esztendővel
Bizonyságom errűl erős tömlöcével.

Már minden barátom jól megfontolhatja,
Uraság mint szállott nagy erős rabságra,
Mert még az napfény is orcámot nem látta,
Így voltam világnak csúfja és játékja.

Keserű volt nékem az én lefekvésem,
Keserű viszontak az én fölkelésem,
Búbánot járásom, fájdalom ülésem,
Bár ne történt volna inkább születésem!

Annál keservessebb penig állapotom,
Azért, mint lesz dolgom, azt előbb jól látom,
Szerelmes barátim ez az nagy fájdolom:
Rövid idő múlva tűletek megválom.

Egyfelől siratom súlyos rabságomat,
Másfelől kedvemre föltartott atyámat.
Meddig, Uramisten, áztotod orcámat?
Hozd el nénnékem is utolsó órámat!

Azonban úrszékit hirdetnek Sárvárott.
Fölséges császár is nagy parancsolatot
Országbírájának, Dráskovicsnak adott.
Ó, mely nagy bánatot szívemben indított.

Mindjárt Tulok Györgyöt száz lovassal értem
Küldötték, vonjon ki kűfal közül engem,
Hozzon föl csakhamar, hogy Sárvárott nékem
Fogyjon el életem és emlekezetem.

Ki gondolta volna, hogy ily időt érjek,
Atyámnak holtáig, holtomig itt légyek,
Szomorú éltemtűl hogy itt búcsút vegyek,
Rabi nemzetségnek hogy itt véget vessek?

Ha atyámnak élte tovább haladt volna,
Talám még valaha kedvet löltem volna,
Szabadulásomra utat nyitott volna,
Egyetlen egy fiát még megszánta volna.

De nem használ nékem immár nagy elméje,
Nem néznek bizonnyal senki személyére,
Nincsen is tekéntet az fő-emberségre,
Mert törvény egyaránt szolgál minden rendre.

Vegyetek itt példát minden rendbéliek,
De legkiválképpen amaz ifjú népek,
Éltekben atyokat miképpen böcsüllék,
Ártotlan vérben is kezek ne förtőzzék!

Isten így akarta, hogy megbűntetődjem,
Mert édes atyámot meg nem böcsülöttem,
Csak szabad zablára magam eresztettem,
Ártotlan vérben is kezem förtöztettem.

Már nem vala nékem sohul maradásom,
Erdődy Sándorhoz volt folyamodásom,
Holott az atyámnak adtam kézírásom;
Az volt énnékem is legnagyobb romlásom.

Szánokozóimnak, Isten, légy jutalma!
Vitézlő rendeknek jelen való száma,
Hogy reád is szálljon az Úrnak irgalma,
Temesd el testemet, vétkeimet is ma!

Minden jóbarátim, véreim, rokonyim,
Alsó, fölső renden tündöklő feleim,
Istennek ajánllok, szerelmes uraim,
Rajtam szánokodó sok jóakaróim.

Istenem, áldott légy, hogy megváltál engem,
Fogadd bé lölkömet, az ki hozzád mégyen,
Nem bízik az ő jócselekedetiben,
hanem csak egyedül az te érdemedben.

Nem szólhatok többet, könnyhullásaim folynak,
Mert hóhér-látásim rettegést indítnak,
Fejem is már várta éles pallosának,
Adassék például világ fiainak!

Az ezerhatszázban és nyolcvankettőben,
Mikor búsultam lölköm szomorú testében,
Elepedett volna nagy keserűségben,
Írám ez verseket sárvári tömlöcben.

Amen. Finis. Vége